2022. március 28-án, a szent patrónus hagyományos ünnepén a kápolnát megáldotta, és az első szentmiseáldozatot bemutatta Főtisztelendő Simon Gábor PHS atya.
Simon Gábor atya homíliája, melyet a kápolna megnyitásán mondott
Krisztusban szeretett kedves testvéreim!
Olyan korban élünk, amikor mindannyiunk lelkében jelen van a félelem, jelen van az aggódás. Ha körül nézünk a világban, azt látjuk, hogy szépen, lassan az, ami olyan fontos volt a számunkra; amiről azt hittük, hogy kőszikla, mint oldott kéve, hullik szét. A szomszédunkban háború van és azt látjuk, hogy a művelt világ, a nagybetűs Európa önmagának gyilkosává válik. Igen, a templomokat zárják be. Itt Magyarországon is van már, hogy az interneten templomot árulnak. A kereszténység egyre inkább kiüresedett mindenhol, és emberek tömegei hagyják ott a templomot; fordulnak mindenféle keleti praktikákhoz, mert úgy érzik, hogy Jézus Krisztus Evangéliuma már semmit sem tud nekik mondani. És mi ebben a korban itt vagyunk, ebben a csöpp kis kápolnában, itt vagyunk azért, hogy ünnepeljünk. Nem azért jöttünk, hogy régi hagyományokat tiszteljünk. Nem csak azért jöttünk, hogy őseinkre emlékezzünk – bár méltóak a tiszteletre – hanem az életet akarjuk ünnepelni. Azt az életet, amelyről Jézus azt mondotta: Én azért jöttem hozzátok, hogy életetek legyen, mégpedig bőséges. Ha fellapozzuk az ószövetségi Szentírást, amikor valami nagy dolog történik, akkor a régi pátriárkák, az Ószövetség atyái azon a helyen oltárt emelnek az Istennek. Olyan gyönyörűen ír az Ószövetség, hogy hogyan építették föl a templomot, amelynek minden aránya és mérete az Istentől való volt. És amikor felépült a templom és elvégezték a fölszentelést, Isten dicsősége töltötte el.
Igen, kedves testvéreim, amikor megáldottuk ezt a kápolnát, akkor arra kértük a mindenható Istent, hogy legyen számunkra ez az oltár a találkozás sátra. Nem emlékezni jöttünk egy régmúlt eseményre, hanem azért jöttünk, hogy belépjünk a misztériumba. Ma milyen sokan vádolnak bennünket arról, hogy a kereszténység idejétmúlt, hogy a kereszténység nem az emberről szól. Ebben a Nagyböjti szent időben, amikor a Nagypéntek misztériumára készülünk, újra fel kell fedeznünk az oltár titkát. Igen, a keresztény oltár, amelyik megszentelte a régi Európát. A kultusz, amelyből kultúra született. A kultusz, ami nélkül nem épült volna fel a Notre-Dame, nem írta volna meg Verdi a Requiemjét, és ami nélkül barbár maradt volna Európa. És ez a kultusz a szeretet. Igen, kedves testvéreim, az a nagybetűs Szeretet, ami nem hasonlít a világ szeretetéhez. Amikor ma azt mondják, hogy ahogyan érzel, úgy cselekedj. Együtt élsz valakivel? Na és? Megunod két év múlva, mint egy rossz papírzsebkendőt, kidobod a kukába. Igen, mi hiszünk a szeretetnek. Ez a jelmondat, amelyet Marcel Lefébvre érsek is önmaga élete céljául tűzött ki. Hiszünk a Szeretetnek, aki valaki, annak a hatalmas Istennek, aki emberré akar lenni. Milyen sokszor hallottátok már ezt, gyerekkorotokban; a pap bácsi, a hitoktató hányszor és hányszor elmondta. S amikor mi ünnepeljük a misztériumot, akkor mi ennek tanúi leszünk. Azt mondja a tanítványainak, hogy „Tanúim lesztek”. A szeretet csodája, hiszen amikor mi a földi életben valamilyen nehézséget viselünk, akár egy fájdalmas testi betegség, akár egy hozzátartozónk halála, viseljük a keresztet, de nem tudunk megszabadulni tőle. Nincsen választási lehetőségünk. S amikor Krisztus magára veszi az emberi természetet, amikor ott van az Olajfák hegyén majd Nagycsütörtökön - olvassuk és halljuk - és leborul, vért verejtékezik, akkor azt mondja, amit talán mi is olyan sokszor: „Atyám, múljék el tőlem ez a pohár”. És akkor Ő megtehette volna, hogy föláll, elbocsátja a tanítványait és azt mondja, én nem hiszek bennetek. Én nem tartom fontosnak a ti életeteket, mert nem vagytok rá méltóak. Milyen sokszor, amikor szeretetről beszélünk, akkor mindig az érdemeket keressük. Ezért és ezért szeretem a férjemet; ezért és ezért a gyermekeimet, a feleségemet. Jézus azonban tovább megy. Hogy beteljesedjék az írás. Igen, a Golgota, amelyen nem a szegek tartják Krisztus testét a kereszten, hanem az a végtelen szeretet, hogy Ő meg akarja váltani a világot. Az a végtelen szeretet, ami szerint értelme van az emberi létnek. Akkor is, ha beteg, ha elhagyott, akkor is, ha már mindenki leírta. Egy emberi léleknek is végtelen értéke van és ahogyan Sziénai Szent Katalinnak kinyilatkoztatta az Úr, ha csak egyetlen lélek lett volna a földön, ő akkor is emberré akart volna lenni, hogy megostorozzák, szinte föltrancsírozzák a testét, tövissel koronázzák és meghaljon érte a kereszten.
Ezért vagyunk itt, kedves testvéreim, mert a kápolna a találkozás helye. Az oltár pedig a Golgota. A XX. századnak az iránytűje – milyen kevesen értették meg; majmolni majmolják, meg visszaélnek a nevével – Pio atya. Aki a kezein viselte a stigmákat, a lábain, s az ő számára a Szentmise az nem egy rítus volt, nem egy szokás, mert gyerekkorunkban is elmentünk, hanem Krisztus passiója. Igen, fölszenteltük ezt a kápolnát azért, hogy pár pillanat múlva velünk legyen az Isten. Nem jelképesen, mint amikor valaki egy képet küld magáról, a félmillió forintos okostelefonján. Nem a szavával, mint ahogy a protestánsok mondják, hanem ugyanazzal a szeretetével, mint egykor a kereszten: elválik misztikus módon az ő kiontott vére, amely mindannyiunkért és sokakért kiontatik. Igen, az oltár a kultusz, amiből élet születik.
Kedves testvéreim, akik itt vagytok, különféle életállapotban lévő emberek vagytok. Vannak olyanok, akik házasemberek, vannak olyanok, akik még a házasságra készülnek; vannak, akik Istennek szentelték vagy Istennek akarják szentelni az életüket, de mind-mind innét nyeri értelmét. Így szereti Isten a világot, hogy minden egyes Szentmisében, legyen az elhagyatottan egy kis kunyhóban, a katakombák mélyén, legyen a Notre-Dame-ban, életét akarja adni váltságul sokakért. Innét születik a keresztény házasság, mert ezért oltár előtt tesznek esküt a fiatalok, hogy egy életen keresztül, jóban-rosszban, úgy, ahogy Krisztus. Innét születik minden egyes életpálya, ha az valóban Istennek tetsző és ide tér vissza. Imádságom, mint a tömjénfüst, szálljon fel színed elé! S amikor mi részt veszünk Krisztus passiójában, a keresztáldozat megjelenítésében ebben a megrendítő valóságban, akkor oda állunk Jánossal, Mária Magdolnával a kereszt mellé. És teljesítjük az első parancsolatot, és mi is fölajánljuk az egész életünket. A hétköznapi munkánkat, és azoknak a kedves testvéreknek akik dolgoztak ebben a kápolnában (mi is itt voltunk Dániel atyával, többször is és láttuk azt a sok-sok munkát, a mesterembereknek a munkáját) – ez a munka most egy teljesen más minőségbe kerül. Találkozik Krisztus odaadó áldozatával. De a hétköznapi életnek a munkája is és ezt jelenti kereszténynek lenni.
Szent ez a hely, mert Isten háza és a Mennyország kapuja. Innéttől a háznak ez a része olyan hely, ahová nem bejövünk, hanem megrendülten lépünk ide, a találkozás sátra elé. Az oltár elé, ahonnét fölszáll az öröm, a könny és minden, és egyesül a Megváltó Krisztus áldozatával. Kedves testvérek, nem véletlen a védőszent. Nem véletlen az, hogy a mai korban Kapisztrán Szent Jánost választottuk példaképül. Kapisztrán Szent Jánost, aki egy hasonló időszakban lett iránytűje a magyar népnek. Abban az időszakban, amikor káosz volt Európában. Az itáliai városokban a zsidóság átvette a hatalmat és uzsorával tették tönkre a keresztényeket. Abban az időben, amikor Róma is az orgiák istállója volt. Abban az időben, amikor a töredezett kereszténységet a pogányság, az iszlám ördöge fenyegette; amikor kevélységében a szultán azt mondta, hogy a Szent Péter bazilikába lovon fog bevonulni. Amikor a keleti egyházat szinte a semmivel tette egyenlővé és Konstantinápolyból Isztambul lett, akkor ő hozzánk küldetett. Kedves testvérek, ki is volt Kapisztrán János? Olyan ember volt, aki szerette a dicsőséget. Olyan ember volt, aki szerette a pénzt. Aki szerette a hatalmat. De amikor találkozott Istennel, akkor oda tudott adni mindent, hogy mindenkinek mindene legyen. Azt mondja az egyik gyönyörű ferences himnusz, hogy Szent Ferenc szinte második Krisztus. Olyannyira azonosult vele, s olyannyira Krisztust sugározta. Kapisztrán János ugyanezt teszi. Amikor börtönbe kerül, meg akar szökni és újra elfogják, eltörik a lába és egy dohos, vizes pincében verik láncra, ahol mellig ér a víz és patkányok úsznak benne, a harmadik napon elájul. Elalszik és arra ébred fel, hogy hatalmas fény veszi körül. Feje tetején, ahol a barátoknak kiborotválják a hajat, kihullott a haja és Szent Ferencet látta, aki meghívta őt. Búcsút vett a mennyasszonyától, hiszen gyűrűs menyasszonya volt már, előkelő, gazdag, főnemesi család sarja. Elosztotta a vagyonát, hogy mezítláb, barna csuhában járja be az akkor ismert világot. Szinte Európa minden országában járt, és megtörténtek a csodák. Igen, az apostolok kora elevenedett meg. Volt, hogy 40-50.000-en hallgatták a szavait. Egy-egy beszéde után az emberek a hiúságok máglyáján elégették mindazt, ami eltávolította őket Istentől. Nem egy nőies érzelgő volt, hanem a Katolikus Egyház inkvizítora. Aki az igaz hitet védelmezte, ha kellett, a legkeményebben. Kikelt az uzsorások ellen, kikelt azok ellen, akik meghamisították – az eretnekek – Jézus Evangéliumát. Kedves testvérek! A mai világ, nem ezzel van tele? Hogy tapossuk el, aki egy kicsit szegényebb nálunk? Használjuk ki a másikat! Nem gyarmatosítani akarnak bennünket, magyarokat a nyugatiak? Nem lábtörlőnek néznek, miután a hazánkat Trianonban megtaposták és széttépték? Mennyire kéne ma is egy Kapisztrán János! Aki elzavarja ezeket az uzsorásokat.
A hitnek a tisztasága mellett állt ki és védte. Ma mennyi butaságot beszélnek az emberek! Mindenki hisz valamiben… Ő Krisztus keresztjét emelte a magasba. Rengeteg embernek adott erőt és gyógyulást. Ma is megvannak azok a lajstromok, ahol névvel megvannak, hogy hány és hány embert gyógyított meg az imádságával. Csak azzal, hogy kezével érintette. És ott és akkor Isten a magyarokhoz hívta meg. Ezt a Szentmisét celebrálta, ugyanezt a misét amit mi is, amikor mise közben látomása volt. Isten azt kérte tőle, hogy Magyarországra jöjjön. A többit már tudjátok. Nándorfehérvárnál ő nem csak beszélt, hanem kereszttel a kezében a keresztények élére állt és akkora vereséget mértek az ő vezetésével az iszlámra! London polgármestere, tudjátok jól, hogy muzulmán. Ausztriában, Bécsben – én is voltam ott – a gyerekeknek a jó része már nem keresztény. Ismerjük, hogy mit művelnek, hogy mit művel ez a horda, hogyan gyalázza meg és teszi tönkre a katolikus Európát. Ő ott és akkor úgy megtanította őket, hogy száz évig felénk sem mertek szinte szagolni. Kapisztrán Szent János, aki fénye volt ennek az országnak. Példaképe és tanítója. Példakép arra, hogy mit jelent az alázat. Mit jelent a lemondás. Mit jelent az, hogy valaki annyira tudja szeretni, Krisztust követve a barátait, hogy az életét adja.
Kedves testvéreim, örüljünk és örvendezzünk! Örüljünk és örvendezzünk, mert ebben a kis kápolnában velünk van az Isten. Mert ebben a kis kápolnában ugyanazzal a hittel, ugyanabban a formában imádjuk az Istent, ahogyan Hunyadi János imádta Őt, amikor Kapisztrán Szent János miséjén a földre borulva imádkozott. Őseink hitével imádkozunk ebben a kápolnában. Nem egy olyan liturgiát imádkozunk, amelyet szabadkőművesek találtak ki egy íróasztalnál. Hanem azt, amelyet őseink adtak át, amit ők is kaptak. Amely ott volt, mint az évszázadok zarándoka. Hunyadi János és Kapisztrán Szent János hitével vagyunk ma itt. Mi hiszünk a szeretetben és hiszünk a Szeretetnek, aki velünk van. És kérjük Szent Jánost, aki segítségére volt akkor a hazánknak, hogy legyen segítségünkre, hogy mi is legyünk Krisztust hordozó emberek. Ez nem könnyű, mert Krisztust hordozni legelőször a szeretteinknek kell. A szüleinknek, a házastársunknak, a honfitársainknak. Olyanná lenni, mint az Isten. Adja meg az Úr, hogy így legyen!
Amen
Köszönet Almási Cecíliának a szöveg begépeléséért